Az emberiség történelmében minden bizonnyal időtlen tragédia a fiatalság útkeresése, mégis az az érzésem, hogy manapság, ha nem is különlegesen nehéz, de igencsak bonyolult huszonévesen elnavigálni az életben, még úgy is, ha támogató és szeretetteljes közegben van az ember. Tanuljak, vagy dolgozzak? Esetleg mindkettő? Járjam be a világot? Telepedjek le, alapítsak családot, de kivel? Legyek önálló, vagy élvezzem ki, amíg otthon lakhatok? Ne törődjek a társadalmi elvárásokkal, de mégis legyek azért normális. És egyáltalán hol a helyem épp most, mi a feladatom, mihez kezdjek? Több különböző döntésem vezetett odáig, hogy végül „kihagytam” egy évet az egyetemi alap- és mesterképzés között. Volt időm alaposan átrágni ezeket a kérdéseket, és ha nem is találtam meg mindre a választ, talán kicsit elmerültem abban, hogy ki és milyen is vagyok.
Mi az a gap year, és hogyan kötöttem ki benne?
A „gap year”, azaz „szünetév” vagy „kihagyott év” az angolszász országokban népszerű fogalom és gyakorlat, miszerint a fiatalok leginkább a húszas éveik elején, érettségi után vagy egyetemi tanulmányaik közben tartanak egy év „szünetet”, amikor a formális oktatáson kívül próbálnak szerencsét a világban. Sok mindenről szólhat egy ilyen év (leginkább attól függően, hogy közben magának keresi az ember a kenyerét, vagy esetleg a szülei finanszírozzák a világ körüli útját), de összességében leggyakrabban munkavállalással, nyelvtanulással, önkéntes munkával, utazással telik.
Tavaly nyáron végeztem az ELTE-n néprajz alapképzésen, és őszintén fogalmam sem volt, hogy mi a túrót fogok kezdeni diplomaszerzés után. Az első tervem az volt, hogy a Petőfi Program ösztöndíjával megyek Erdélybe egy tanévre, és bár a pályázatom sikeres volt, adminisztrációs gubancok miatt végül újratervezésre kényszerültem. Augusztus közepén beiratkoztam a nádudvari Népi Kézműves Szakiskola nemezkészítő szakképzésére, ami bizonyos szempontból tökéletes döntés volt (sok új tapasztalatot, kedves barátot, jó élményt szereztem), a középiskolai közeg azonban nagyon nem volt jótékony hatással rám, így végül az őszi szünet kezdetével elbúcsúztam az iskolától. Az itt töltött idő alatt jöttem rá arra, hogy mégis van helyem az egyetemi tudományos közegben, és hamar eldöntöttem, hogy amint lehet, folytatom a tanulmányaimat néprajz mesterszakon. Akkor már a keresztféléves eljárásról is lecsúsztam, így hirtelen magam előtt találtam körülbelül tíz hónapot, amit valamivel el kellett töltenem.
Ez eleinte inkább kellemetlen volt, mint izgalmas és felszabadító. Kudarcok sorozatában éreztem magam, és teljesen rám nehezedett a nyomás, hogy hasznosan, érdekesen és értékesen töltsem el ezt az időt, egyszerre pénzt is keressek de ki is használjam a „végtelen szabadidő” lehetőségét. Valamikor januárban beszélgettem egy hölggyel a gyülekezetben, aki Tajvanból volt látogatóban Budapesten, akkor jött a számra angolul a „gap year” kifejezés arra vonatkozóan, hogy mit csinálok éppen, mivel foglalkozom. Ez után gondolkodtam el kicsit, hogy a „gap year” magában rejti azt a sok izgalmas lehetőséget, amit a „mindent elrontottam és most várom kell a következő tanévig, hogy felvételizhessek az egyetemre” nem. Ekkor tudtam meg, hogy igazából nem a kudarcaimért kirótt büntetésemet töltöm, hanem éppen nagyonis egy kalandban van részem.
Hogyan töltöttem ki az időmet?
Teljes állásban nagyon nem szerettem volna elhelyezkedni, és mivel volt lehetőségem otthon lakni a családommal, nem is voltak akkora kiadásaim, hogy szükségem legyen egy teljes fizetésre. Az álláshirdetések pedig rettenetesen lelomboztak, a végzettségemhez kapcsolódó munkát találni esélyem sem volt.
Miután kicsit összeszedtem magam, tervet készítettem, és készülni kezdtem a decemberi adventi és karácsonyi kézműves vásárokra. Festeni akartam, és karácsony táján még lehetőségem is volt, hogy keressek vele némi pénzt (elodázva az álláskeresés kérdését). Ékszereket, kincses dobozkákat és karácsonyfadíszeket készítettem, és nagyon élveztem, hogy van időm ezzel foglalkozni. Az év végére egy nagyobb megrendelést is kaptam egy ismerősömtől, így egy ideig el voltam foglalva a festéssel.
Műhelymunkálatok és a karácsonyfadíszek, amiket a kórósi templom mennyezetének mintáival terveztem
Januártól a Duna-Ipoly Nemzeti Park királyréti látogatóközpontjában lettem recepciós. Ez egy hétvégi munka lett, távolról sem töltötte ki minden időmet. Egy ideig nézelődtem részmunkaidős állások után, de végül egészen jól kialakult a rendszer: hétvégente fent voltam a Hiúz Házban egy vagy két napot, a hétköznapjaimat pedig csupa olyasmivel töltöttem, amire máskor, tanulás vagy munka mellett kevésbé van időm. Alkottam, olvastam, rokonokat, barátokat látogattam, túráztam, csavarogtam, fogászatra jártam. Úgy alakult, hogy mindig adódott valami: önkéntes lettem a Szeresd Nagyon Istent (SZNI) magyarországi csapatában, és bibliatanulmányokat fordítottam angolról, illetve fordításokat lektoráltam. Márciusban Hollandiába utaztam egy keresztény konferenciára, majd átvonatoztam fél Európán, húsvét táján tojásíró foglalkozásokat tartottam, májusban apukám diákjait kísértem osztálykirándulásra meg vízitúrára, júniusban táboroztattam, aztán beindult a nyár, táborból hegyre, hegyről táborba, táborból barátlátogatásba, onnan haza festeni, kicsit Királyrétre dolgozni, majd a Dunára evezni…
Tojásírás a szokolyai általános iskolában (a képet H.N. Eszter néném készítette), vízitúrán, osztálykiránduláson, kilátás a Drégelyvárból és az idei írott tojásaim
Nagyon sokat kínlódtam, hogy legyen rutin, legyen pénz, legyen házimunka, legyen élmény, legyen kaland, minden legyen, bizonytalan voltam, hogy ebben a strukturálatlan helyzetben ki mit vár tőlem, és előfordult, hogy a végén eltelt egy-két nap semmittevéssel, és sokszor még ebben a semmittevésben sem tudtam megpihenni, mert mégis csak csinálni kéne valamit… Sokat voltam egyedül, és volt, amikor úgy éreztem, hogy begolyózok már a saját gondolataimtól. De végül minden lett valahogy, és ép elmével, feltöltődve, tapasztalatokkal, ön- és világismeretben fejlődve tudok tovább kalandozni ebben az életnek nevezett izében.
Azt hiszem, magamtól sosem tudtam volna meghozni azt a döntést, hogy kihagyjak egy évet a tanulmányaim közben (hiszen ez nettó időpazarlás, naplopás, úgysem tudom hasznosan eltölteni, nincs kedvem és energiám kitalálni, mit csináljak, és egyébként is…). Valahogy úgy alakult, hogy több döntésem vezetett végül idáig, és összességében az hiszem, áldás lett számomra ez az időszak.
Merre jártam?
Bár nagyon szeretek világot látni, kicsit nehezen indulok neki, sokszor túlgondolom a dolgokat. Szerencsére kapott szerepet ebben az időszakban a csavargás, az elmúlt egy év egyik meghatározó útján még (fél lábbal) nádudvari diákként vettem részt – októberben tanulmányi kirándulásra mentünk Erdélybe. Ekkor jártam életemben először Gyimesben, ami nagyon különleges élmény volt, miután olyan rengeteget olvastam arról a környékről a néprajzi szakirodalomban.
A Gyimesi Skanzen Borospatakán, a Tatros és a gyimesi táj
Március második felében egy Budapesten tanuló koreai lánnyal együtt mentünk Hollandiába egy keresztény fiataloknak szóló konferenciára. Először ültem életemben repülőn, láttam egy igazi holland szélmalmot (belülről is), és több száz, a világ minden tájáról érkezett fiatallal együtt dicsértem Istent. A hollandiai hosszú hétvége után vonattal utaztam haza, Németországon és Ausztrián keresztül, s közben a gyülekezeti kapcsolatokon keresztül szerzett kontaktok lévén Frankfurtban és Münchenben töltöttem pár napot. Frankfurtban egy középkorú házaspárnál vendégeskedtem, a férfi Új-Zélandról származik, a felesége Texasból. Izgalmas volt megélni, hogy teljesen ismeretlen emberekkel pillanatok alatt nagyon szeretetteljes kapcsolat alakult ki. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, bejártuk a várost, meglátogattuk a barátaikat… És életemben először láttam igazi felhőkarcolókat és éjszakai, kivilágított skyline-t. Két nap után utaztam tovább Münchenbe – út közben megálltam Nürnbergben is várostnézni –, ahol egy orosz-amerikai egyetemista lánynál szálltam meg. Innen egy fél napra ellátogattam a Starnbergi-tóhoz is, ahol megnéztem Sissi kastélyát és barangoltam a possenhofeni ködös, esős, mohás fenyvesekben. Az utolsó napon Salzburgot ejtettem útba, bejártam A muzsika hangjából kicsi korom óta ismerős helyszíneket.
Hollandia a repülő ablakából, a De Victor szélmalommal Somerenben, reggeli Frankfurtban, a nürnbergi császári vár, házikó Possenhofenben, a Nonnberg apátságnál Salzburgban
Kis barangolásom közben megéltem, milyen egyedül a városnézés, milyen, mikor magamnak kell egy idegen országban önállóan megoldani a csomaglogisztikát, tömegközlekedést, időbeosztást, pénzváltást… A kilencedik napon már bele is fáradtam kicsit, de nagyon sokat tanultam magamról és sokat tágult a szemléletem is. Akkoriban itthon is sok barátomnál és ismerősömnél vendégeskedtem, és rengeteg különböző háztartást láttam, így például teljesen elengedtem az afféle prekoncepcióimat, hogy mit hogyan kell csinálni egy konyhában. Mindenhol más a „rendes” meg a „normális”, és egyáltalán nincs semmiféle egyezményes, abszolút helyes módja például a mosogatásnak, aminek meg kéne felelni. Azt hiszem, ez az élet más területeire is igaz.
Csavargásnak számítanak továbbá azok a túrák is, amiket néha egyedül, néha másokkal együtt tettem meg, leginkább a Börzsönyben. Sikerült ebből a fenesok időmből egész szép mennyiséget a természetben, erdőn, hegyen, mohasimogatással, szarvasbogárral barátkozással, ágak, lombok, napsugarak csodálásával, patak felett kisbékaként guggolással, jószagú réten fekvéssel tölteni. Van a Platon Karataev együttesnek egy dala, amiből nagyon sokszor jár a fejemben ez a két sor: „kérded, hol van Isten? / a lombkoronaszinten.” Fűben, fában, virágban. Bennünk, körülöttünk, alattunk, felettünk. És ez olyan jó.
A Bajdázó-tó májusban, téli napfény, szarvasbogarászat, börzsönyi ködök, sátrazás esőben
Hogyan tovább?
A családdal háromnapos vízitúrán voltunk, a Tahi-hídnál, sötétedés előtt fél órával álltunk meg egy kavicsos parton, hogy megvárjuk az sms-t az egyetemi felvételiről… Hárman jelentkeztünk a családból felsőoktatásba, én, apa és Csongor öcsém, és mindhármunkat fel is vették az első helyre. Ez pedig azt jelenti, hogy szeptembertől visszatérek az egyetemre, a bölcsészek kávészagú és szakkönyvekbe temetkezett mindennapjaiba. Be kell vallanom, hogy érzek egy kis vágyódást, jó lesz újra tudományos kérdésekkel foglalkozni, harapdálni, emésztgetni a hatalmas és végtelen tudás morzsáit, elmerülni az alapszakos szakdolgozatom témájának további munkálataiban.
Összességében nem tudom azt mondani, hogy mindenkinek az élete során mindenképpen kell egy ilyen „átlagos/normális dolgoktól üres” és „minden jóval teli” átmeneti, semmilyen és mindenféle év, de nem is beszélnék le róla senkit. Nekem segített, hogy tisztábban lássam, mit szeretnék, mire vagyok képes, milyen vagyok én, mit szeretek csinálni, mi érdekel, mi fontos számomra. Ha valaki tudatosan dönt mellette, bizonyára jobban meg tudja tervezni, talán többet is ki tud hozni belőle.
Hiába volt sokszor nehéz és tényleg lelkileg-mentálisan megterhelő, mégsem bánom, hogy minden úgy alakult, ahogy. Azt hiszem, tényleg az van, hogy „minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik – akiket ő a saját terve szerint elhívott.” (Róma 8:28) Nem lesz mindig minden könnyű és zökkenőmentes, de minden összedolgozik a javunkra. 🙂
Szöveg és képek: Berty Réka
Vélemény, hozzászólás?