Tavaly nyáron régi ismerősként üdvözöltem a válaszúti Kallós Zoltán gyűjteményben néprajzos muzeológus-gyakornokként a népi kerámiákat – a hosszú nyakú bokályokat, a takaros bögréket, a gömbölyded szilkéket, a kövérkés fazekakat. Az elmúlt két évben a fazekasmesterség régi-újonnan a szívemhez nőtt a nádudvari táborokban, elvarázsolt, és nem enged. Teológiai mélységek és gondolati magasságok az agyagról, a teremtésről és Istenről.
Kapcsolatom a fazekassággal igen korán kezdődött. Zsuzska nagynéném komolyan fazekaskodott egy időben, a szüleimnek pedig igényük volt rá, hogy míves használati tárgyakkal vegyék körül magukat, így tulajdonképpen beleszülettem egy olyan környezetbe, ahol természetes volt az agyagból készült, korongozott fazekas edények használata. Kisiskolás koromban több éven keresztül én magam is fazekaskodtam a gödi Népművészeti Alkotótáborban Császár Ernő és felesége, Kata szárnyai alatt. Ekkor ismerkedtem meg az agyaggal, mint alapanyaggal, túrtuk a vizes focsot, farigcsáltunk, kenegettünk, pacsmagoltunk a kicsit doh- és agyagszagú fazekaspincében. Ezekben a táborokban korongoztam például az első bögrémet, amiből a mai napig szoktam kávét inni. A Csasziékkal való agyagozások és Duna-part járások a legkedvesebb nyári emlékeim közé tartoznak.
Életem első nagycsaládi karácsonyi ebédje, húsvéti asztal 2015 körül (apukám képei), és az első saját kézzel korongozott bögrém
Nem igazán tudom szavakba önteni, hogy hogyan, milyen indíttatásból keveredtem érettségi után néprajz szakra. Volt, aki biztatott és volt, aki megpróbált lebeszélni róla, de végül ott kötöttem ki a Néprajzi Intézetben, és el is végeztem szépen sorra az alapképzés három évét. Egészen pontosan még most, diplomával a kezemben sem tudom, hogy mivel fogok foglalkozni, mi lesz a munkám, de azt tudom, hogy bármibe is fogok, a festéstől az árufeltöltésen át a tanításig, mélyen át fogja hatni – és már most áthatja – a gondolkodásomat a néprajzos világ-, ember- és kultúraszemlélet. Az egyetemi órák mellett a képzés második éve utáni múzeumi gyakorlat volt az, ami leginkább formált mind személyes valómban, mind szakemberként.
Ezt a két hetet Válaszúton töltöttem, a Kallós Zoltán Alapítványnál 2023 nyarán. (Még instagram reel-sorozat is készült róla az elteneprajz blogra.) A rengeteg emberi és szakmai tapasztalás mellett nagy hatást tettek rám a népi kerámiák is – a nyúlánk, sörhasú bokályok, a takaros bögrék, a gömbölyded szilkék, a kövérkés fazekak. Sokféle tevékenységben kipróbálhattam magam a gyakorlat két hete alatt, de legmeghatározóbbá a kerámia leltárkönyv digitalizásálása vált. Egy nagy, négyzethálós könyvben kézzel írva sorakoztak a tárgyak leltári számai, leírásai, és várták az adatok, hogy digitális rendszerbe átemelve újra használhatóvá váljanak. Ebben a folyamatban vettem részt gyakornokként, és szinte éreztem az orromban az agyag illatát, mikor az edények formájáról és díszítéséről olvastam. Konkrétan tárgyakkal kevesebbet dolgoztam, de pontosan tudtam, mi az, amiről szó van, és nem egyszer megkerestük a raktárban azt a tárgyat, aminek a leírása kérdésesnek tűnt. A gyakorlat végén nem voltam biztos benne, hogy lesz-e belőlem muzeológus vagy sem, de azt biztosan tudtam, hogy el kell mélyednem a fazekasság mesterségében.
Néhány kép a válaszúti múzeumi gyakorlatomról
Váratlan hirtelenséggel adódott is erre alkalmam alig pár héttel később a Szülőföldünk, Nádudvar Öröksége és Jövője Alapítvány 2023-as nádudvari alkotótáborában. Hajtott a fazekas edények iránti szerelem – az esztétikai és a funkcionális valójuk egyaránt elvarázsolt. A Nádudvari Népi Kézműves Szakiskola szakoktatójával, Soczóné Kása Gyöngyivel pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot, felelevenedtek bennem a Csasziéktól tanult apró fogások, és egy hétre elmerültem az agyagban. Nagyon jó csapat kerekedett a tavalyi táborban, sokan idén is találkoztunk a műhelyben.
Fent: A 2023-as és a 2024-es fazekas csapat (képek: Benő-Nagy Réka és Berty Csongor)
Lent: Én, munkában tavaly és idén (képek: Soczóné Kása Gyöngyi), és a műhely (saját kép)
Nagyon izgalmas számomra, hogy a fazekasság mestersége olyan, ami együtt dolgozik mind a négy elemmel: a földből származó agyagot víz segítségével formázzuk a korongon, levegőn megszárítjuk, majd tűzzel égetjük cseréppé. Az agyaggal való munka még a tapasztalt mesterek számára is tartogathat meglepetéseket, nem beszélve a kezdő, tapasztalatlan kontárokról, amilyen én is vagyok. Ahogy Gyöngyi is mindig kihangsúlyozza: „az agyag hisztis jószág”, mindennek akkor kell történnie vele, amikor ideje van. A meggyúrt agyagban nem maradhat egy apró buborék sem, mivel a levegős agyag a kemencében felrobbanhat, tönkre téve a többi edényt is. Nem száradhat túl gyorsan, mert megreped. Nem nyúlhatunk hozzá túl hirtelen, de nem is tapogathatjuk vagy vizezhetjük túl sokáig. Földdel, vízzel, tűzzel és levegővel dolgozunk, és ezekkel az ember csakis az együttműködést tanulhatja meg, uralni, irányítani sosem fogja tudni őket.
Az alkotás, tűnjék bármilyen evilági és anyagi dolognak, számomra mégis az istenképűségem egyik aspektusának a kiteljesedése, az Úrral való közös munka egyik formája. A Bibliában, Mózes első könyvében olvashatjuk, hogy „megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1:27 Revideált ford.) Nagyon izgalmas kérdés, hogy az isteni és az emberi, ami már a mi fogalomtárunkban a szent és a profán ellentét szinonimájává is vált, mégis mennyire és miben hasonló. A bűnbeesés (1Mózes 3:1-24) valamelyest csorbította az ember istenképűségét, de az nem kérdés, hogy az Ő gyermekei vagyunk, így azt hiszem, mégis maradt bennünk valami, amiben ugyanúgy hasonlítunk a Mennyei Atyánkra, ahogyan a szemünk, a hajunk vagy az orrunk hasonlít a földi édesapánkéra. Az egyik ilyen dolog, azt hiszem, az alkotás képessége, az eziránt érzett vágy és affinitás. A Teremtő Atya gyermekei vagyunk, hát hogy is ne vágynánk az alkotásra! És ez bizony minden más teremtménytől megkülönböztet minket, olyan mélyen van belénk ültetve, hogy az emberiség történelmében mind egyéni, mind társadalmi szinten örökké jelen volt és van: az ősember barlangrajzaitól az „alsóbb” és „felsőbb” társadalmi rétegek művészetén át az Istentől sokszor eltávolodott, mégis barkácsolni vágyó posztmodern emberig.
A fazekas tehát veszi a föld rögét, ahogy az Úr tette, mikor az embert teremtette: „az Örökkévaló Isten kezébe vett egy rögöt a földből, és embert formált belőle.” (1Mózes 2:7 Egyszerű ford.) (Károli ford. szerint „formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából”.) Felteszi a korongra, vízzel simogatja, formázza, levegőn megszárítja, majd tűzzel kiégeti. Az elkészült edénynek pedig feneke van, hasa, nyaka, válla, füle, csöcse…
Szinte hátborzongató!
Forrás: Igaz Mária – Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája. Néprajzi Értesítő (1965)
A fazekasság tele van meglepetésekkel, kevéssé befolyásolható természeti tényezőkkel, rengeteg türelem és alázat szükséges hozzá. És az egésznek van egy nagyon intenzív spirituális vonatkozása. Az istenképűségünk alkotó-teremtő aspektusa rengeteg formában kibontakozhat, tapasztalatom szerint a hagyományos népi kézművesség úgy általában kiemelkedően alkalmas ennek a megélésére. De elfogultság nélkül mondhatom, hogy – az én szememben legalábbis – a fazekasság áll a legközelebb az isteni teremtéshez. Hiszen ugyanabból az anyagból dolgozunk, amiből a Teremtő Ádámot teremtette, és a fazekasalkotásnak a nyelvünkben emberi testrészei vannak. Éppen csak annyi választja el a kettőt, hogy az ember nem képes életet teremteni úgy, ahogy az Úr, nem tud lelket lehelni élettelen dolgokba. Igen éles és jelentős határvonal ez, mégis egészen vékony. Egyetlen más mesterség vagy tevékenység sem képes ennyire megközelíteni az eredeti, isteni teremtést.
Most úgy érzem, valószínűleg fazekas mester sem lesz belőlem. Nagyon érdekes megélni ezt az alkotási folyamatot ilyen intenzív spiritualitással, és ez a mesterség bizony anyagi szinten is rabul ejt. De úgy érzem, szakmámként nem tudnám csinálni, részben persze amiatt is, hogy ez egy nagyon idő-, hely- és eszköz-, ezáltal tőkeigényes mesterség. Évekig arra készültem, hogy művészettel fogom megkeresni a kenyerem – csakazértis –, de rájöttem, hogy hamar kiégnék, ha életvitelszerűen pénzzé akarnám tenni ezt az Istennel megélt intimitást; ha a megélhetésem függene tőle, félek, hogy elveszítené a lényegét. Egy szó mint száz – engem másfelé visz az utam. De hatalmas igazságokat, fontos megtapasztalásokat és felejthetetlen élményeket köszönhetek a fazekasságnak, így nem is tervezek soha végleges búcsút venni tőle.
Szerző: Berty Réka
A borítóképen szereplő edények a Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjteményben találhatóak Válaszúton, a képek forrása a Múzeum Digitár https://ko.rou.museum-digital.org/institution/110
Vélemény, hozzászólás?